„Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.”
(Radnóti Miklós: Töredék)

Az emberi létezés és kultúra alapja az emlékezet. Akinek nincs emlékezete, nem él, mert maga az emlékezet az élet. Ez éltet. Ez hozza létre az egyén esetében az önazonosság tudatát, az öntudatot, a közösségben a valláshoz, népcsoporthoz, nemzethez tartozás felemelő és olykor tragikus érzelmeit, a valahová tartozást, a „mi” élményét. Akinek nincs emlékezete létfelejtésben él, elfelejti, mi történt vele, honnan jön és hová megy. Nem él, csak kallódik, a mindig elillanó pillanat örök elmúlásában sodródik.

A holokauszt emlékév a felejtés és a közöny ellen akar tenni. Úgy, hogy a megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen bűnöket és bűnösöket megnevezi, az ártatlan áldozatok mártíromsága előtt fejet hajt. Lehetőleg úgy, hogy összegyűjti, számba veszi, leírja és kiadja, felolvassa és kimondja minden egyes magyarországi áldozat nevét a legkisebb falutól a világvárosig, a gettóktól a téglagyárakon és a vasútállomásokon keresztül a gázkamrákig, a tömegsírokig. A XXI. század csodálatos lehetőségét, a világhálót, a XX. század leghátborzongatóbb eseményének emlékhelyéül is használja. Örök és figyelmeztető elektronikus mementóként. A holokauszt emlékév akkor méltó a nemzet veszteségének méretéhez, ha mindenkihez eljut, ha minden település és közösség a maga módján és eszközeivel idézi fel a történteket. Megvizsgálja és megvallja önmaga és közösségének viszonyát saját múltjához és a „Shoah”-hoz. A halálra emlékezés csak így válhat az élet menetévé.

A holokauszt az ember tragédiája, az emberiség és emberiesség ellen elkövetett gyalázatos gaztettek sorozata, mert emberségében mindenki egy. Ember. S mint ilyen, egyenrangú a másik emberrel. Nem véletlen, hogy a fajelmélet ordas eszméje éppen ezt az alapigazságot támadta meg, hogy ürügyet merítsen szörnyűséges cselekedeteihez. „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat, / belezabál, amit kifőztünk, / s emberből emberbe szalad. / (…) Belsőnk odvába bútt a hálás / hűség, a könny lángba pereg – / űzi egymást a bosszuállás / vágya s a lelkiismeret.” (József Attila: Ős patkány terjeszt kórt…)

A magyar holokauszt a magyarság, a magyar nemzet egészének tragédiája. Attól függetlenül, hogy ki minek vallotta magát, hiszen a különböző közösségekhez tartozás rendkívül sokszínű és sokszintű lehet. A beolvadás és a teljes azonosulás vágyától az elkülönülésig. A kulturális, vallási, nemzeti, etnikai önazonosság szabadságának határa a másik léte. Ha ennek megsemmisítésére tör valaki, bűnt követ el. Minden személyiség, minden élet önmagában érték és csoda, a létezés csodája. Ennek megkérdőjelezése alapjaiban támadja meg az emberi életet.

Csak az igaz ember lehet igazi hazafi, aki mindig jogot, embert véd, a természet örök törvényének megfelelően. A zsidómentők embermentők, ezért a Világ Igazai. Aki embert ment, életet, múltat és jövendőt, emlékezetet ment, arra mond igent. Az igazság az el nem rejtettségben, a felismerésben, annak belátásában áll, hogy a legfőbb érték az emberi élet, a létezés maga. Amit minden körülmények között – akár saját életének kockáztatásával is – véd a gerinces, jellemes, éthosszal rendelkező ember. „ (…) mert vétkesek közt cinkos aki néma. / Atyjafiáért számot ad a testvér: / nincs mód nem menni ahova te küldtél. / Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra. / Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója! / Szolgádat pellengérre állitották, / mert gyönge fegyver szózat és igazság. / Nincs is itt haszna szépszónak s imának, / csak harcnak és a hatalom nyilának.” (Babits Mihály: Jónás könyve) Az igazi erkölcsi cselekvés mindig a nehezebb utat választja. Ehhez kell elszántság, akarat és erő, bátorság, amivel nem mindenki rendelkezik egyformán. Mennyivel könnyebb ráhagyni, közönyösnek mutatkozni, kivonulni, elrejtőzni a felelősség elől, mint vállalni a kockázatot.

A szélsőségesen nacionalista és internacionalista, a fasiszta és a kommunista, a náci és a soviniszta egyaránt jogot, embert, a természet örök rendjét sérti, mert a másik kárára akarja növelni saját hatalmát. A valódi nemzeti, nemzetközi és szabadelvű azonban a jog és az erkölcs szempontjából mindenkit egyenrangúnak tart, a nemzeteket, népcsoportokat, vallásokat a kölcsönös megértés és mellérendeltség értékállapotában tiszteli és szemléli. A magyar zsidóság, akárminek is vallotta magát, hívőnek, vallásosnak vagy vallástalannak, hitetlennek, magyar zsidónak, vagy zsidó magyarnak, vagy zsidó származásúnak, kikeresztelkedettnek, vagy cionistának, magyarként vagy magyar állampolgárként a magyar nemzet része volt. A magyar vészkorszak megszívlelendő és tragikus üzenete: minden magyar állampolgár felelős minden magyar állampolgárért, legyen zsidó, roma vagy bármi más, önmagát valamilyen arányban többes vagy kevert azonosságúnak tekintő.

A magyar holokauszt az egész magyar nemzet, az összmagyarság tragédiája. Minden erőszakkal elhurcolttal kevesebben és kevesebbek lettünk, bárhogyan is számoljuk az áldozatokat, mert egy emberélet kiontása is sok. Fölfoghatatlanul pótolhatatlan a hiány. „Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él, / s mint fán se nő egyforma két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló.” (Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd) Ezt akkor tudjuk igazán átérezni, ha magunkra, a saját testünkre, egész-létünkre, egész-ségünkre vonatkoztatjuk. A magyar holokauszt kivágta belőlünk saját zsidó részünket, mert az együttélésben, ha ellentmondásosan is, de egymás részeivé lettünk. Fájdalom és bűn, hogy hagytuk, hogy így legyen. Hogy a közöny és a különböző szintű együttműködés a pusztításnak hagyott teret. Mentettünk embereket, de nem elegen és eleget. Tiltakoztak és mentettek a keresztény felekezetek, a külföldi és a magyar civil szervezetek, olykor a szomszédok és az ismerősök, az értelmiségiek és az írótársak is bújtattak üldözötteket. Odaveszett a vidéki zsidóság zöme, köztük fájdalmasan sok gyerek, de megmenekült a budapestiek többsége. Az igazi emlékezés és a múlt átélése, hogy jelen időben emlékezünk. Noha ténylegesen egyre kevesebben vannak közöttünk a túlélő áldozatok és a bűnösök, hiszen két emberöltőnyi idő, hetven év telt már el. De a történelemmel, a saját múltunkkal való szembenézés és közösségvállalás a magunkra vonatkoztatott és jelenbeli emlékezésre kötelez bennünket, ma élőket, akik itt vagyunk, mert itt lehetünk. A meg nem születettek hiánya a velünk élő történelem néma kiáltása. Elviselhetetlen csöndjük lelkünkig hatol.

„Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. / Tarkólövés. - Így végzed hát te is, – / súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. / Halált virágzik most a türelem. – / Der springt noch auf, - hangzott fölöttem. / Sárral kevert vér száradt fülemen.” Szentkirályszabadja, 1944. október 31. (Radnóti Miklós: Razglednicák, 4.)